"Minden kapcsolat, történés valahonnan valahová tart. Erre kell figyelni. Úton vagyunk-e még? Vagy már csak ismételjük magunkat? Mit "hoz ki" belőlünk az együttélés? Jót? Előre lépést, derűt, szabadságot, munkaképességet? Rosszat? Idegességet, beszűkülést, rosszkedvet? A kapcsolat változik, és benne változunk mi is. Előfordulhat, hogy az utak szétágaznak. Ha tartósan úgy érezzük, hogy már nincs dolgunk egymással, harag és gyűlölet nélkül is el lehet búcsúzni. Azonban sokszor a másikra haragszunk, mert nem olyan vagy nem vált olyanná, amilyennek elképzeltük. Pedig nem tehet arról, hogy nem vagyunk elég jó emberismerők, és olyat kértünk, amit nem tud megadni. Elmenni könnyen kell, ahogy a levél leválik a fáról. Elmenni egyszer szabad csak és véglegesen. Egy foghúzás rossz, de elviselhető. De ha mindennap húznának rajta egy keveset - azt nem lehetne kibírni. Az ilyenfajta szétválásban tönkremegy két ember"
Na igen örök igazság...könnyű ezzel azonosulni.
"
a kedvencem:
...kérsz egy kávét, mielőtt hívok Neked egy taxit?
"
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
2008.08.28. 11:43:58
De így végigcsinálni a befejezést? Elég nehéz - nagyon bölcsnek és türelmesnek kell lenni hozzá. A türelmes szóra tegnap találtam egy jó megfelelést: alul maradni tudás.
Úgy (el)veszíteni valakit, hogy még a végén erőd jusson egy majdnem-ölelésre.
Valami leesik, lenne erőd utánanyúlni, de végül mégsem kapod el.
Kedves:-) · http://irony.blog.hu/ 2008.08.28. 12:53:18
Szerintem csak így szabad.
„A pillanatokban meglelni a teljességet!”
„alul maradni tudás.” Ez jó… és az a szép ebben, hogy nem az veszít aki alul marad…
Méltósággal befejezni, nem vesztes pozíció.
Hanem erkölcsi nagyság:-)
2008.08.28. 13:32:32
A előző és a jelenlegi munkámból tanultam meg, hogy így tudjak reagálni a "vereségre".
A baj az, hogy a párkapcsolatot szinte mindenki egyfajta dominanciakérdésnek fogja fel. Ki mennyit ad és kap - méricskélik, számolgatják a gesztusokat, a simogatást és a csókok számát, mint a nénik a vizzsakapott aprót a piacon.
Az első lépés nekem az volt, hogy ezen át tudtam lépni. A második, hogy megértettem, hogy az egymáshoz/tól való közeledés-távolodás korántsem valami katasztrófa előjele, hanem olyasmi mint a bolygók eliptikus pályája. Része egy nagyobb rendszernek, és a jelenség inkább szabályszerű, mint szeszélyes vagy kaotikus. A harmadik az volt, hogy rájöttünk arra, hogy mi az a kötőanyag, ami a legtöbb tartós kapcsolatot összetartja - az inspiráció. Az, hogy folyamatosan képesek vagyunk (a különbözőségünk folytán) egymásnak ötleteket adni. Amit persze többnyire nem tartunk meg, de ami betalál, az megint közelebb hoz egymáshoz, újabb közös halmazok teremtődnek. Kábé így.
Bocs, hogy ennyit szöveleg, de jólesik erről beszélnem, és remélem, hogy tudok adni egypár ötletet.